Lövey Varga Éva Régész a pácban / Archeologist in the Lurch & Internetrégész / Internetarcheologist Konferenciasorozat valódi zöldben: Énlaka-konferenciák VIII. - Székely népszokások

Lövey Varga Éva

Régész a pácban / Archeologist in the Lurch & Internetrégész / Internetarcheologist




Konferenciasorozat valódi zöldben:

Énlaka-konferenciák VIII. - Székely népszokások




Volt szerencsém nem eljutni oda, ahova mindig is szerettem volna. Akár, így is kezdhetném a napi összefoglalókat, szubjektíven, eltérve a kollegák szakmai, vagy akár kötelességtudatból tett megközelítéseitől.

Mindenesetre a kihagyhatatlant - tegnap és ma,- rajtam kívül is sokan hagyták ki azok alapján az online adásrészletek alapján, amelyekbe az élőadások során sikerült betekintenem.

Igyekeztem hát megosztani a linkeket egyetemi és lapcsoportjaimban, hogy minél több emberhez, oktatóhoz, diákhoz és érdeklődőhöz eljussanak. De sajnos így is gyér volt a nézettségszám. Pedig eljutni oda még komplikáltabb, s hosszabb időt is jelent. S mindezek ellenére felejthetetlen és örök élmény...

A lassan több, mint 12 éve zajló konferencia-sorozat az a rendezvény, amelynek illene megfelelően hangot adni, helyet biztosítani.

Lassan én is 12-16 éve kínlódom a segítségnyújtással, s mégsem látom eredményét - ahogyan azt a támogatottak sem érzik - , az elhangzott adatok alapján. Pedig igyekeztem minden volt tanáromat, szaktársamat, évfolyamtársamat, iskolámat, egyetememet ugyanúgy bevonni, mint a lapjaimba író szerzőket, alkotókat, s olvasókat is. Kisiskolástól professzorokig, miniszterekig, államfőkig, akár sorolhatnám a teljes létező ranglistát is.

Kétségtelen, ezek a napok a kulturális örökségvédelmi napok is egyben... Nem véletlenül változtathatták meg az eredetileg a Néprajzi Társaság oldalain kiírt jelentkezésben megadott konferencia-időpontot. S nézzük el, az a programdömping, mely a napokban a rossz idő beállta előtt szervezésekkel rendelkezésre áll, mégis csupán kis töredék, hiszen ennek húszszorosa is szokott lenni...

Vajon mi az oka, hogy a neves támogatók ellenére nincs látogatottság, érdeklődés, a Tamási Áron által és az öröksége által is világhírre szert tett kicsiny településnek a hegyek között, a természet ölén?

Talán a medvék? Korántsem ez lehet az ok...

De, nem is ezt akartam itt taglalni, oly sok lenne mások után is a mondanivalóm. Mégis, az előttem elhangzó megjegyzések, összefoglalók annyi gondolatot ébreszthetnek, habár szó szerint is elhangozhattak az embert gyötrő kételyek, megjegyzések, kérdések...

Nos... Talán érdemes néhány szót elmondani hozzá a múltból... Talán mások is észbe, lélekbe kapnak, s forgatni kezdik majd a nyilat, íjat, fokost, baltát, kardot, buzogányt, s amit legjobban remélek: hogy kézbeveszik a tollat... Legalább egy csekk, egy számlaszám leírásáig, egy képeslap, egy dedikáció erejéig, ha előadásra nem is futja, vagy a tinta kifogy a tollbetétből. Ma már ingyen tudsz elektronikus képeslapot is küldeni, a régi fotókkal, mely az USA, Canada vagy Ausztria archiv fiókjaiban lapul, vagy a bolhapiacon csúszott bele a szekrényed deszkái közé.

Nos, mesélni akartam. Nem, nem csípős glossza, vagy akár naplójegyzet készül, s nem kis színes, vagy vezércikk...

Egy kis idő, tér nélküli utazás a jelenből a múltba, jövőbe...Azért, hogy érezd szív nélkül is, emlékezz emlékek nélkül is: s hogy láss, szemek nélkül, s hallhasd süketen, fülek nélkül...




Valamikor egy magyar kislány a határról a régészek és néprajzosok keze alatt testvérfalujába, Erdély szívébe utazott, kisiskolásként... Fellépve Szörényi rockoperájában, kísérve Sebestyén Mártát, egy híres magyar építész adta a másik kezére, mikor elcsuklott a hangja után a lépte is... A baleseteket erős akarata folytán heverte ki, a hiányzó hangszál, a törött láb, sérült gerinc huszonéves korára már fel sem tűnt senkinek, s a pár deciméter eltérés sem...

S közbe a veszett emlékek lüktettek minden klippen, minden kirándulásban, minden vizsgában...

S az isteni csoda megadatott, mindannyian ugyanoda vitték őt, a középiskolai ballagás előtt is ... A tarisznyához kapott faragott fenyőbot alakja kopjafa volt, s ma három másik kis tarisznyával valahol a Dunántúl kék hegyei közt szundít, poros könyvek társaságában...

A nyelvészekkel bejárta a környéket, s ugyanazokat a mohos köveket, fákat simogatta, s a néprajzi gyűjtések hangjait vitte a szél...

A régészt, az építészt, nyelvészt, a néprajzi kutatót s társaikat, a zenészeket rég eltemették ... Ott sétált a sorban, mely utolsó útjukra kísérte őket, csöndben, egyedül, s mégis nyugalomban, megnyugvásban... A kiterjesztett szárnyú sólyom a papírján s az üvegablakon ugyanúgy emlékeket idézett, s összetörte a szikrákat, ahogy lassan mozaikok kockáiba öntötte az időt...

S a fiatalabb régészek lassan őszülni kezdtek, ahogy pergett a homok a homokórában...

Ma már megcsillan az ezüst szálakon a fény az ő fotóin is...




S vajon mi is történt valójában?

Az egykor el nem hitt római leletekhez került lassan régész is, s a találkozók lassan hivatalossá válva máig is zajlanak...

Sokan azt hiszik, hogy nincsenek visszajáró lelkek... Mit gondolsz?




Ezt te is így látod, ezt hiszed?

S te mit teszel, mit tettél, s mit fogsz tenni?







Szeged, 2021. 09. 18. 22: 18.